Iskolánk névadója: Kaffka Margit

Kaffka Margit

[író, költő]
(Nagykároly, 1880. jún. 10. - Bp., 1918. dec. 1.)

Kaffka Margit 1880-ban Nagykárolyban született tisztviselői család sarjaként. A vármegyei főügyészként szolgáló édesapjának elvesztésével családjuk nehéz anyagi körülmények közé került, ezért veszélybe kerültek iskolai tanulmányai. Végül mint ingyenes növendék a szatmári irgalmas nővéreknél tanítóképzőt végzett.

Az iskola elvégzése után egyévi tanítást követően beiratkozott az Erzsébet Nőiskolába, ahol aztán 1902-ben polgári iskolai tanári oklevelet szerzett. 1903-tól Miskolcon élt és tanított, ahol 1905-ben ment férjhez Fröhlich Brúnó erdőmérnökhöz, házasságuk azonban alig öt évvel később tönkrement és harminc éves korában elvált.

A magánéleti válság után Budapestre költözött, ahol öt évig tanárként dolgozott, miközben másodszor is férjhez ment Balázs Béla öccséhez, Bauer Ervin orvos-biológushoz. Az első világháború megkezdődése után, 1915-ben elhagyta a tanári pályát és ezen túl már csak a szépirodalomnak élt.

Az első világháború éveiben férje a temesvári katonai kórházban teljesített szolgálatot, így Budapest mellett második otthona lett Temesvár. A háború utáni világméretű spanyolnátha járványnak esett áldozatul, amelynek kisfia is áldozatul esett.

Kaffka Margit rövid munkássága alatt a magyar irodalom egyik legjelentékenyebb női írója lett. Már egészen korán, miskolci tanárkodása idején a Nyugat állandó munkatársa volt, ahol rendszeresen jelentek meg versei és novellái. De első verseit 21 évesen a Magyar Géniusz már 1901-ben közölte.

Első verseskötete (Versek) 1903-ban jelent meg, első prózai kötetével (Levelek a zárdából ? Nyár) 1905-ben jelentkezett. A magyar írók elitjébe azonban nem költészete, hanem a kritikai realizmus fejlődésében jelentős állomást képviselő prózai írásai révén kerülhetett.

Egész életében igazán mélyen csak két téma foglalkoztatta az értékeit vesztett dzsentrik társadalma és a nők sorsa a századforduló Magyarországán. 1912-ben adták ki első nagy regényét, a Színek és éveket, amely egy nő életútján keresztül a vidéki dzsentri pusztulását mutatja be.

A kritikusok nagy elismeréssel fogadták ugyan első regényét, az I. világháború megpróbáltatásokkal teli évei pedig csak tovább mélyítették művészetét és emberségét. Nyíltan szembefordult az oktalan vérontással és a háborús propagandával.

1917-ben jelent meg másik nagy közönségsikert aratott regénye, a Hangyaboly, amelyben zárdában töltött gyermekéveit elevenítette fel és amelyben nyíltan szembefordult a vallásos nevelés bigott és elmaradott felfogásával. Irodalmi tevékenysége mellett közíróként is számon tartották, publicisztikai munkássága leginkább pályafutásának végén teljesedett ki, a korszak jóformán valamennyi jelentős folyóiratában vagy hírlapjában jelentek meg írásai. Publicista munkásságának csúcsára csak később, mint a Pesti Napló munkatársa ért el, irodalmi és újságírói munkássága mellett jelentős volt műfordítói, valamint tankönyvírói működése is.