A varázsfuvola

Mozart életének utolsó éve a lázas alkotó munka jegyében telt el. Egy csodálatos zenés mesejátékkal ajándékozta meg az emberiséget. A varázsfuvola művészetének újabb csúcsa, mélységes humanizmus és emberszeretet hatja át. Keletkezésének idején Németországban már jól ismert műfaj volt a Singspiel, a daljáték. Ennek kereteit Mozart alkalmasnak találta arra, hogy egy ilyen tündérmesébe öltöztetett, egyszerre népies és filozófiai emelkedettségű tanító történetet zenébe önthessen. Mozart egy régi barátja és szabadkőműves páholytestvére Emanuel Schikander, külvárosi színházát egy népszerű “kamaradarabbal” akarta fellendíteni, ezért megbízta őt egy meseopera írásával. A librettót maga Schikander írta, a bemutató szeptember 30-án volt, a szerző vezényletével. A következő hónapokban sűrűn játszották, s egyre fokozódó sikerrel. A Varázsfuvola az első német nemzeti opera. Nemcsak librettója, hanem zenéje is német szellemű. Az opera Mozart legszemélyesebb hangú színpadi műve. Bruno Walter szavai szerint: “Sarastrójának szavaiban közölte velünk a maga utolsó akaratát.” Tamino alakjában megmutatkozik mélységes vonzódása az emberi tisztaság felé, Pamina képviseli Mozart nőideálját, Papageno tiszta szívű osztrák parasztfiú, aki az egyszerű földi örömöket szereti.

Cselekménye: Tamino japán herceg az Éj királynőjének udvarába menekül, mert üldözi egy kígyó. Az udvarhölgyek megszabadítják a kígyótól, s felszólítják a királynő lányának, Paminának kiszabadítására, akit Sarastro tart fogva. Tamino a mutatott kép alapján beleszeret a lányba, és vállalkozik a feladatra. A királynő mellé adja társul Papagenot a madarászt, egy bűvös fuvolát (Papagennonak egy harangjátékot), s még 3 fiát jelöli ki vezetőül. Sarastro udvarába érve kiderül, hogy Sarastro nem gonosz varázsló, hanem a világosság és bölcsesség ura, aki azért tartja fogságában Paminát, hogy anyjától megszabadítsa. Tamino és Pamina egymásé lehetnek, ha Tamino eleget tesz a számára kijelölt próbatételnek. Tamino kiállja a próbát, az utolsó, legveszélyesebb útjára Pamina is elkíséri, így mindketten méltók lettek arra, hogy a fény birodalmába jussanak. Papageno - bár nem állta ki a próbákat, - a maga módján szintén boldog lehet Papagenájával, csak a sötétségnek, gonoszságnak kell pusztulnia, vagyis az Éj királynőjének, udvarhölgyeinek, és a velük szövetkezett szerecsennek: Monostatosnak. Az opera utolsó jelenetében felragyog a napfény, és a kórus ünnepélyes hangon dicsőíti a szépség, jóság, bölcsesség eszméjét.

Figaro házassága

Négy felvonásos opera, előzménye Baumarchais híres vígjátéka, a Figaro házassága. A mu élesen ostorozza az arisztokráciát, ezért mint színdarabot betiltották Franciaországban, majd Bécsben is, mert a forradalom "szálláscsinálójának" tartották. Az opera szövegét Lorenzo da Ponte írta. Mozart 1785-ben kezdte el írni, a bemutató 1786-ban volt.

Cselekménye: Figaro és Susanne esküvojükre készülnek. Almaviva gróf a gazdájuk azonban érvényesíteni akarja a feudális elojogot, az elso éjszaka jogát. Ugyanakkor féltékeny Cherubinora, a mindenkinek udvarló kis apródra, aki feleségét a grófnot is megkörnyékezi. A grófno - férje állandó gyanúsítgatása miatt - a jegyespárral szövetkezik. Miután kiderül, hogy Marcellina - kihez Figarót egy régi adóslevél alapján hozzá akarják kényszeríteni - Figaro tulajdon édesanyja, nem lehet az esküvot tovább halogatni. Közben a grófno és Susanne találkára hívja a grófot. A gróf, aki feleségére ugyan féltékeny, de azért nyugodtan udvarol az ál-Susannek (feleségének), végül is megszégyenül. A gróf bocsánatot kér, a grófno pedig megbocsát.