HUMOROS MESÉK 

Az alábbi szemelvények Weiszhár Attila: Már megint a farkas című, 1999 májusában megjelenő meseátirat gyűjteményéből származnak. A Maecenas Kiadó gondozásában kiadandó könyvhöz a szerző ezúton is keresi a szponzorok támogatását. (Akár teljes oldalnyi reklámanyag megjelenítése is megoldható viszonzásképpen.)

AZ UNDORÍTÓ APRÓ BAROMFI

 Íme, a népszerű mese, ahogyan mindenki ismeri:

A RÚT KISKACSA

 Kacsáéknál gyermekáldás történik. Rút utódot diszkriminálják. Amikor már nem bírja tovább az állandó zaklatást, öngyilkossági szándékkal hattyúk közé veti magát.

Mire föl kiderül, hogy ő is csak olyan állat, mint ők. Még ilyet!

 És most nézzük, hogyan is történt valójában…

 A NEM ANNYIRA SZÉP KISKACSA

 De szép is volt azon a nyáron a határ! Sárgult az irigység, a méreg még zölden bólogatott, a kaszálókon bálákba hordták a szénanáthát; piros lábú meztelen csigák szaladgáltak méltóságteljesen a réteken. A babonaföldeket, buszmegállókat sűrű erdők övezték, s az erdők mélyén mérgező hulladékoktól és egyéb fekáliáktól bűzlő vizű tavak csillogtak. Egyszóval szép volt, nagyon szép volt a határ!

Ez a buja vegetáció valóságos rengeteg volt annak a kacsának, amelyik itt ült a fészkén, hogy tojásait kiköltse. Sokáig kellett melengetnie a tojásokat, így az egyébként is mániákus depresszióban szenvedő kacsa sokat unatkozott, s már-már arra gondolt, hogy berakja őket a mikróba, aztán hagy szóljon! De aztán eszébe jutottak szerencsétlen sorsú testvérkéi, akik az ő megszületésének napján egy hagymás-sonkás-szalmonellás rántottában végezték, és elállt a gondolattól.

És egy nap aztán fölpattant az első tojáshéj, utána a harmadik, majd a második - vagyis nem, először a második, és csak utána a harmadik -, és a többi. "Röf-röf!" - örültek meg a világnak a fiókák, s kigombolyodtak a tojásból, mint megannyi megelevenedett tojássárgája.

- Háp-háp! - mondta erre az anyjuk, na meg még azt - A fene enné meg, hát mégis csak az apátokra, arra a részeg disznóra ütöttetek!

A kiskacsák ott nyüzsögtek körülötte, kíváncsian nézték az ajánlott levelek zöld sűrűjét, s az anyjuk meg hagyta, mert a zöld szín jót tesz a szemnek, na meg más amúgy sem volt a környéken.

- Ó, micsoda óriási a világ! - álmélkodtak a kicsinyek; persze, itt már másképp érezték magukat, mint benn a szűk tojásban.

- Azt hiszitek ez az egész világ? - kérdezte az anyjuk - A kert túlsó fele is hozzátartozik, meg az atomtemető a szomszédban. No, megvagytok-e valamennyien? - Azzal kinyújtotta mindhárom nyakát, és végignézett a kis seregen. - Dehogy vagytok, hiszen lám, a legnagyobbik tojás még ott hever a fészekben. Vízicsikló csókolgassa a májadat a reszelős nyelvével, meddig melengesselek még? Most már aztán rohadtul unom!

De aztán mégiscsak visszaült a tojásra.

- Hát hogy vagyunk, szomszédasszony? - kérdezte egy öreg kacsa, aki látogatóba jött hozzá.

- Jaj, ne is kérdezd! - sopánkodott az anya.

- Jó. - mondta az öreg, és azzal elment.

Na, ezt jól elszabtam, gondolta a másik, most várhatok, amíg valaki újra ide nem tolja a képét. És úgy is lett. Három másodpercbe is beletelt, mire jelentkezett egy újabb érdeklődő.

- Hát hogy vagyunk, szomszédasszony? - kérdezte.

- Jaj, ne is ... ööö ... izé ... Annyi bajom van ezzel a tojással! Nem győzöm kivárni, hogy felpattanjon.

- Hadd látom azt a csökönyös tojást! - kérte a másik kacsanéne - Alighanem kindertojás, nekem elhiheted! Én tudom, mert egyszer én is megjártam. Kiköltöttem, aztán mind billenős teherautó, meg távirányítós sárgarépa, meg felfújható gumi-rendőrnő lett belőle. Persze, hogy egyik sem akart belemenni a vízbe! Mutasd csak azt a tojást! Hát ez biz kindertojás! Hagyd csak itt a fészekben, inkább a többit tanítsd meg úszni.

- Azért még elüldögélek rajta egy kicsit - mondta a kacsa -, most már nem hagyom itt, ha ennyit melengettem.

- Ahogy tetszik! - jegyezte meg erre a néne, és eltotyogott.

És végre-végre megpattant a nagy tojás héja.

- Sklunc, há, bábadabumm! - sipogta a fióka, és kikászálódott a napvilágra. Milyen rút volt szegény, és milyen nagy!

Mi a picsa, gondolta a büszke anya, és jól szemügyre vette az újszülöttet. " Egy kissé nagy a szentem kacsának. Egészen más, mint a többi. Tényleg kiskinder volna? Majd elválik mindjárt, gyerünk csak a vízhez! Úsznia kell, ha másképp nem, hát magam csapom bele!"

Verőfényes, szép idő volt másnap, az ajánlott levelek közé betűzött a napfény: néhányukról le is olvasztotta a bélyeget. A kacsa lerándult csemetéivel a vizesárok partjára. Zsupsz!, már bele is csobbant a vízbe. A kiskacsáknak sem kellett sok bíztatás, loccs!, belezuhantak utána. És aztán placcs!, ugrott a rút kiskacsa is, de mivel így már egy kissé szűken voltak az árokban, a víz inkább kimászott a partra, hogy a többiek elférhessenek.

- Na, ezt jól elintézted! - mondta a kacsa - Most már mindegy, gyertek hát, megmutatom nektek a világot! Be kell mutatkoznotok a baromfiudvarnak, de vigyázzatok! Maradjatok mindig mellettem, nehogy letapossanak benneteket!

Elvezette hát őket a baromfiudvarba. Ott éppen hangos csetepaté folyt: két galiba család összemarakodott egy vízfejen, amit végül is a szélkakas kaparintott meg.

- Látjátok, ilyen a világ sora! - mondta oktatón a bölcs kacsamama, aki mellesleg annakidején filozófia-hamburger szakon szerzett diplomát a Hápwardon - No, szedjétek a lábatokat, menjetek oda ahhoz az öreg kacsahölgyhöz, és hajoljatok meg szépen előtte. Ő a legelőkelőbb az egész udvarban: magától Waldiznitől és Donald kacsától származik, s nézzétek, nercharisnyát visel a lábán. Ez rendkívül nagy megtiszteltetés, nem is kívánhat többet egy kacsa: azt jelenti, hogy majd karácsonykor, a szeretet ünnepén jól elmetszik a torkát, megkopasztják, belecsapják egy nagy tál forró zsírba, aztán kisütik, jól felzabálják, a csontjait meg a disznók elé vetik. Hajtsatok hát szépen fejet előtte, és mondjátok: Ipi-apacs!

A kicsinyek szót is fogadtak. Az udvar népe mind őket szemlélgette, aztán megmondták, amit gondoltak.

- Még ez hiányzott! Nem vagyunk elegen, most még ezek a nyamvadék kiskacsák is! Hát az meg miféle, az a rút jószág? Ezt már nem tűrhetjük!

Egy burgonyaszirom mindjárt neki is ugrott.

- Csípsz? - kérdezte elképedve a rút kiskacsa.

- Igen, méghozzá paprikás! - válaszolta a nekivadult burgonyaszirom.

- Jaj, jaj! - sopánkodott a kacsamama - Ugyan hagyjátok már, nem vét ez senkinek!

- Pedig olyan szép a többi fiókád - mondta a nercharisnyás kacsahölgy - Csak ez az egy ilyen szerencsétlen, ocsmány, undorító féreg. A legjobb volna, ha újra kiköltenéd.

- Marha… Akarom mondani: marhára igaza van, kegyelmes asszonyom. - felelte az anya.

Na, így ment végbe a bemutatkozás a baromfiudvarban. A szegény kiskacsát attól kezdve szüntelen csípték, rúgták, csúfolták nemcsak a kacsák, hanem a tyúkok és a mákos beiglik is. Tulajdon testvérei majonézzel és fókazsírral kenték be, majd lenyalatták egy hangyászsünnel, az anyja meg annyi kígyót-békát kiabált rá, hogy tiszta nyálka lett tőlük.

Egy nap aztán nem bírta tovább a szerencsétlen, átröppent a kerítésen, és nekifutott a világnak. A kerten túl, a bokrosban edzett a teljes szamojéd favágó-válogatott, akik ijedtükben mind mataharit hajtottak végre a közeledtére: saját szekercéjükbe dőltek bele. Még ők is megrémültek tőlem, olyan rút vagyok, gondolta a kiskacsa, és szégyenében becsukta a szemét, úgy szaladt tovább. Később, amikor már a hetedik fatörzset fejelte le, azért mégiscsak kinyitotta a szemét.

Így ért el egy sűrű nádasba, ahol leprás pigmeusok tanyáztak. Meghúzódott a nád között, és elcsigázottan pihent egész éjszaka.

Reggel, mielőtt a leprás pigmeusok szárnyra kaptak volna, jól szemügyre vették az idegent.

- Hát te miféle szerzet vagy? - kérdezték tőle; a kiskacsa meg illedelmesen köszöngetett jobbra-balra, ahogy az anyja tanította.

- Fertelmesen rút vagy! - mondták meg kereken a leprás pigmeusok – Szerencséd, hogy nekünk mindegy. Velünk maradhatsz, hátha neked is leesik valami!

Ennek szegény, rút kiskacsa nagyon megörült. Már két napja tanyázott a nádasban, amikor elébe állt két különösen leprás hím pigmeus.

- Ide süss, pajtás! - mondták - Olyan csúf vagy, hogy szinte már tetszel nekünk! Állj be közénk, vándorolj velünk. Nem messze innen van egy másik nádas, ahol igen szemrevaló kis muffok lubickolnak. Ott talán szerencséd akadhat, és végre elsütheted a lompost, ha még oly csúnya vagy is!

Ennek a szívélyes invitálásnak a rút kiskacsa nem tudott ellenállni: velük tartott a másik nádasba. Hanem csúnyán ráfaragtak! A másik nádasban éppen hajtás volt, és a vadászok egymás után lőtték ki a szebbnél szebb muffokat.

- Dirr-durr! - ropogtak a puskák, és a két különlegesen leprás hím pigmeus szárnyaszegetten hullott alá a VGYAV - Vakok és Gyengénlátók Amatőr Vadászegylete - sortüze nyomán.

Szegény kiskacsa iszonyúan megijedt. Rémülten forgatta a fejét, s éppen a feneke alá akarta dugni, amikor egy iszonyatos, irdatlan nagy kutya termett előtte. Egy vértacskó! Hosszan lógatta zöld nyelvét, rémítően villogtatta a szemét; már-már a fogai közé ragadta a kiskacsát. De aztán hirtelen megfordult, és otthagyta.

- Jaj, jaj! - jajveszékelt a rút kiskacsa - Én már a kutyának sem kellek!

Csak estefelé ültek el a muffvadászat félelmetes hangjai. A kiskacsa akkor futásnak eredt. Hamarosan elért egy rozzant parasztházhoz, és besettenkedett a nyitva felejtett ajtón.

A házikóban egy öreganyó éldegélt a kandúrjával meg a tyúkjával. A kandúrnak - akit az anyóka Tihanyi Zweigelt Botondnak nevezett - sokféle tudománya volt. Tudott dorombolni, hárfán és alpesi kürtön játszani, meg még szilvásgombócot is tudott hányni: feltéve, ha előzőleg jól teletömték vele.

A tyúk ellenben semmi különlegességgel nem bírt. Közönséges falusi szárnyas volt, három nagy, szőrös füllel, kackiás kecskeszakállal, és a Titanic elsüllyedését ábrázoló tetkóval a bal hóna alatt, ezért az anyóka is csak egyszerűen tyúknak szólította. Igaz, neki is volt egy tudománya: szép nagyokat tudott tojni.

A macska hangos havasi kürt szólammal, a tyúk pedig egy különlegesen nagy tojással jelezte, hogy idegen van a házban.

- Mi az? - tekintgetett körül az anyó. Aztán megpillantotta a kiskacsát, de mert gyenge volt a szeme, úgy látta, hogy egy szép, kövér tehénke tévedt a házba. - Ez aztán a szerencse! Most majd lesz tej is a háznál!

Három hétig leste a kiskacsát, de az bizony nem tejelt. A házban a kandúr volt az úr, a tyúk pedig a gazdasszony. Ez volt a szavuk járása: O man, das ist eine Panzerabwehrkanone!* A kiskacsa ugyan úgy vélte, hogy nem egészen ez az igazság, de a tyúk mindig letorkolta:

- Tudsz tojni?

- Azt bizony nem!

- Akkor meg fogjad be az arcodat.

Amiben viszont - valljuk be - volt némi igazság. A kiskacsa így hát behúzódott a sarokba, és ott búslakodott. Megkívánta a friss levegőt, meg a napfényt: víz után vágyakozott, úszni szeretett volna. Addig-addig sóvárgott, míg végül kiöntötte a szívét a tyúknak.

- Mi bajod? - ámult el az - Tojjál tojást, vagy tanulj meg parázson járni, meglátod kigyógyulsz a bolondságaidból!

- De mikor olyan nagyszerű úszni! - lelkendezett a kiskacsa - Milyen fenséges érzés, amikor a hullámok összecsapnak a fejed fölött, a szád meg telemegy hínárral, moszattal, meg mindenféle apró szmötyivel!

- Tudod mit? - mérgesedett meg a tyúk - Húzzál innét el te a rákba!

Neki is vágott a kiskacsa a messzi világnak. Sok vízen úszkált, sokfelé megfordult, a többi állat mindig békén hagyta, mert oly igen rút volt.

Egy este csodálatos színekben bukott le a nap, s a gusztustalan, nyálas, rózsaszín fényben egy sereg pompás, nagy madár szállt fel egy bokrosból. A kiskacsa még sohasem látott efféle madarakat: ropogós piros volt a bőrük, a nyakuk meg olyan ennivaló - sült galambok voltak.

*Ó, ember, az egy páncélelhárító-löveg!

Ettől fogva állandóan csak ez a ragyogó bőrű, boldog madársereg járt a fejében. A nevüket sem tudta, azt se sejtette, hová repülnek, mégis úgy megszerette őket, hogy még a nyál is összefutott a szájában, ha csak rájuk gondolt. Nem irigyelte őket, hogy is vágyakozhatott volna arra, hogy hasonló legyen hozzájuk! Hiszen azzal is beérte volna a szegény, rút kiskacsa, ha a baromfiudvar népe megtűri.

Aztán lehullott a hó, beköszöntött a rideg tél. A kiskacsának - aki ahhoz túl egyszerű lélek volt, hogy kimenjen a partra -, szakadatlan úszkálnia kellett, nehogy befagyjon a víz körülötte. Na, amilyen peche volt ennek az állatnak, csak befagyott.

Másnap reggel egy málnavadász-hajó kapitánya ment arra, meglátta, feltörte körötte a jeget, és hazavitte a kiskacsát a feleségének. A melegben hamarosan fel is engedett a szerencsétlen kis jószág.

A gyerekek játszani akartak vele, de a kiskacsa azt hitte, ők is bántani akarják. Riadtan felröppent, puff!, bele egyenest a vazelines köcsögbe, és szétloccsantotta a sok jó kenőanyagot. Az asszony sápítozott, összecsapta a kezét; a kiskacsa akkor a lekváros buktába röpült ijedtében, onnan a turmixgépbe, majd a nagypapa bélyegalbumába. Ó, istenem, milyen megtépázottan került elő!

Az asszony mérgesen vágta utána az intim betétét, a gyerekek egymás hegyén-hátán rohantak, hogy elkaphassák. Szerencsére az ajtó nyitva volt, így a kiskacsa kimenekülhetett a házból.

Nagyon szívfájdító volna elmondani, mennyi ínség és nyomorúság jutott még azon a kemény télen szegény, rút kiskacsának! Úgyhogy nem is mondom.

Aztán végre kisütött a jó, meleg nap, megjelentek az égen a mérgező vegyszereket permetező mezőgazdasági repülőgépek - tavasz volt! A kacsa ott feküdt a nád között, ahol tanyát vert.

Egyszercsak kiterjesztette a szárnyait, és suhogva fellendült a magasba. Lent, a vízre hajló ágak közül három gyönyörű, kívánatos sült galamb siklott elő. A rút kiskacsa tudta már e pompás madarak nevét, s most nagyon megkordult a gyomra a bánattól.

- Tudom, hiába várom, hogy a számba repüljetek, ezért hát leszállok közétek, királyi madarak! Azt se bánom, ha halálra vagdaltok, amiért ilyen rút létemre közétek merészkedem!

Azzal leereszkedett a vízre.

- Csak öljetek meg! – mondta szegény kiskacsa, és lehajtotta a fejét.

De mit látott a tiszta vízben? Na mit? Nem, nem a hajdani idomtalan, rút, ocsmány, undorító kiskacsa képét, hanem egy idomtalan, rút, ocsmány, undorító varacskos disznóét - tulajdon képét. Hiába, ha valaki varacskos disznótojásból kel ki, varacskos disznó marad, ha baromfinép között nevelkedik is!

- Hohó! Hát így már egészen más! – derült fel az egykori kiskacsa orcája, azzal, szkruncs!, jól bezabálta az összes sült galambot.

Hát lehet, hogy rút maradt, de éhes, az biztos hogy nem.

EGY PÁR FŰSZERES MARHAFÉLE

Íme, a népszerű mese, ahogyan mindenki ismeri:

A KÉT BORS ÖKRÖCSKE

Szegény ember két aprócska ökörhöz jut. Randa, feudalista, népnyúzó gróf el akarja privatizálni tőle, ezért lehetetlen feladatokat tűz ki elé.

Na de piciny állatok előtt nincs lehetetlen! Erdő beszántva, takarmány betakarítva, gróf bealázva. A pokolravaló!

Uramatyám, mi lett volna itt, ha az ökrök nagyobbra nőttek volna!

És most mielőtt megnéznénk, hogyan is folyt le a dolog valójában, el kell mondjuk, hogy ennek a mesének két igaz története van.

Lássuk hát az elsőt…

NA JÓ, DE HOL VANNAK AZ ÖKRÖK?

Egyszer volt, hol nem volt, még az Északi-Jeges-tengeren, a Barrents-szoroson, valamint Kamcsatkán is túl, volt egy földrész, amit a nagy itáliai hajós, Kolompár Kristóf fedezett fel, és a hálás utókor pedig valaki teljesen másról nevezett el. Na mindegy.

Hát, szóval volt egyszer egy igen-igen szegény ember, aki már odáig jutott nagy ínségében, hogy kéthavonta ha egyszer mehetett el Havajra, Spanyolba, vagy a Francba, kipihenni a dolgos hétköznapok fáradalmait. Ennek a szomszédjában lakott még egy nála is szegényebb ember, de az aztán annyira szegény volt, hogy amikor megjelentek nála egy védő-támadó káefté pénzbehajtó managerei, sírva fakadtak a nagy nyomorúság láttán, és felajánlották neki kéthavi fizetésüket, valamint az ingyenes orvosi ellátás lehetőségét is.

Na, az egyik szegény embernek egy fia volt, a másiknak meg egy lánya. Kapták-fogták magukat ezek a szegény emberek, s összeboronálták a legényt és a leányt, hogy ha már annyiban van, legyen egy koldustarisznyából kettő.

Azt mondja egyszer az ifiasszony az urának:

- Most, hogy így együtt élünk immáron három éve, igazán megmondhatná kend a becsületes nevét is.

Az megmondta. Hanem ennek a megátalkodott asszonynak még ez sem volt elég. Most meg azt mondja:

- Hallja-e, kend, próbáljon egyet: böjtöljön meg egy pénteket, hátha adna az Isten valamit.

Az ifiember meg is hallgatja a tanácsot, nem eszik egy betevő falást sem pénteken. Hanem az Isten nem adott azért semmit.

”No, isten neki - gondolja magában - legyen a többi után.” Azzal megböjtöli a másodikat és a harmadikat is. S egyszer csak úgy belejött a böjtölésbe, hogy huszonhárom egymást követő nap nem evett semmit, de semmit az égvilágon. Na, a huszonnegyedik napon aztán éhen is halt.

Hát, erről meg ennyit.

 No, akkor lássuk a második számú igaz történetet…

A KÉT AKKORA, MINT MAKÓ JERUZSÁLEMTŐL

 Egyszer volt, meg még egyszer volt, utána meg sokáig nem, Csádon és a Közép-Afrikai Köztársaságon túl, de Ugandán és Ruanda-Burundin még innen, volt egyszer egy ág, amiről leszakadt egy ember. Ennek az ágrólszakadt embernek a szomszédjában lakott egy igen-igen szegény ember. Az egyiknek egy nemzőképtelen fia volt, a másiknak meg egy nimfomániás lánya.

Na, el is határozták magukat a szegény emberek, ha ezek ketten már így összeillenek, akkor házasodjanak is össze, nehogy már a Jenőke csapja meg az áramot.

Azt mondja egyszer ez a buja nőszemély fülledt erotikától burjánzó hangján az urának:

- Hallja-e, kend, ugyan meglöködhetne mán végre egy kicsinyég!

- Jó. - válaszolta az ura, és akkorát taszajtott hites feleségén, hogy az belezuhant a kecsöpös bödönbe.

- Hát ... - húzta el a száját erre ez a perverz asszony - Nem egészen erre gondoltam ...

Eltelt egy hét. Akkor megint rákezdte:

- Hallja-e, kend, tegye már meg nekem legalább azt, hogy böjtöl egy pénteket, hátha az Úristen megszán minket.

Inkább ez, mint az állandó abajgatás, gondolta az ifjú. Nem evett egy betevő falatot sem egész pénteken, ám az Isten nem adott azért semmit.

"Rendben van, próbáljuk meg még egyszer." A következő pénteken sem vett magához semmiféle táplálékot azon a négy fél disznón kívül, amit még csütörtök éjjel fél tizenkettőkor tett magáévá a biztonság kedvéért. Hanem az Isten most sem küldött semmit.

Elöntötte erre a tesztoszteron a szegény ember agyát, s egyszerre csak azt mondja a feleségének:

- Hallod-e, feleség! Süss nekem egy kamuba sült pufajkát, mert menni akarok az Istenhez, hadd látom: hol a hiba.

Süt is az asszony, s a szegény ember útnak indul. Déltájt elért az erdőbe. Ott talált egy ősz embert, aki két akkora páncéloshadosztállyal, mint Makó Jeruzsálemtől, szántogatott a parlagon. Köszön neki, s az fogadja is. Kérdi a másik, hogy mi járatban van.

- Én bizony az Istenhez mennék. - feleli a szegény ember - Két pénteket böjtöltem, és nem adott érte semmit. Meg szeretném kérdezni, hogy ugyan már miért nem.

- Hiába ne fáradj! - mondja az ősz ember - hanem én neked adom ezt a két akkora páncéloshadosztályt, mint Makó Jeruzsálemtől. Ezután elélhetsz, csak senkinek el ne add, akármennyit ígérjenek értük.

Hazahajtja a szegény ember a két ajándék páncéloshadosztályt, s másnap megy mindjárt az erdőbe velük, gyalogságot szedni. De nem is mert két szál nehézfegyverzetű gyalogosnál többet feltenni rájuk, mert még nem igazán bízott bennük. Hanem ezek elit kommandós páncéloshadosztályok voltak, s amikor így akarta megindítani őket, így szólt az egyik:

- Hát ezt a két szál gyalogost ki után tette, gazduram? Csak rakjon meg bennünket istenesen, hogy recsegjen alatta, mert mi két szál gyalogossal nem szégyenkezünk be a faluba!

A szegény ember csak csavargatta a fejét, de végül rászánta magát, megrakta a páncéloshadosztályokat istenesen gyalogsággal, amennyi csak rájuk fért. Amint kiérnének az erdőből, találkoznak a gróffal és az ügyvezető elnök-vezérigazgatóhelyettessel. Ezek majd hanyatt dobják az agyvelejüket, mikor látták, hogy az a két páncéloshadosztály mekkora ménkű sok gyalogságot visz. Kérdi a gróf:

- Mennyiért adod nekem ezt a két páncéloshadosztályt, te szegény ember?

- Nem eladó, méltóságos gróf úr. - feleli a szegény ember.

Megharagszik erre a gróf, s azt mondja a szegény embernek, hogyha egy nap alatt nem intézi el a két páncéloshadosztály zöld kártyáját, és nem fizeti ki utánuk a súlyadót, biz nélkülük megy haza.

Aj, összebúsulja magát a szegény ember úgy, hogy még a gatyamadzagja is olyan lett. Mit tudjon csinálni?

- Egyet se búsuljon, gazduram! - szólalt meg az egyik páncéloshadosztály - Csak szerezzen lőszert és üzemanyagot, a többi a mi dolgunk.

No, szerez is a szegény ember. Akkor azt mondja az egyik páncéloshadosztály:

- Kend csak feküdjék le s aludjék, gazduram, eligazítjuk mi a többit.

A gazda meg is fogadta a szót: lefeküdt, és el is aludt. A két páncéloshadosztály meg fogta magát, elment az ügyvezető elnök-vezérigazgatóhelyettes házához, szanaszéjjel lőtte, porig rombolta. Aztán mentek tovább, a gróf kastélyához. Azt is ízzé-porrá lőtték, falait a földbe döngölték, a grófot pedig a szolgáival együtt mind jól legéppuskázták.

Na, a szegény ember a két páncéloshadosztályával a mai napig boldogan él, míg meg nem hal. De figyelj! Ha van két páncéloshadosztályod, ezt te is meg tudod csinálni!

A TÖBB NYELVEN ÉRTŐ JUHÁSZ 

Íme, a népszerű mese, ahogyan mindenki ismeri:

AZ ÁLLATOK NYELVÉN TUDÓ JUHÁSZ

Juhász kígyót ment tűzből. Jutalmul megértheti az állatok beszédét. De vigyázat! Ha elmondja, honnan a tudás, meghal.

Na persze, asszony kíváncsi, pedig tudja, hogy akkor megöregszik. Juhász az állandó macera helyett már-már inkább a halált választja. Ám ekkor kakas rávezeti az ősi igazságra: asszony verve jó.

Még jó!

És most nézzük, hogyan is történt valójában...

AZ EMBEREK NYELVÉN ÉRTŐ JUHÁSZ

 Na, akkor essünk neki in medias res, - vagyis ahogy a művelt irokéz kagylóidomító mondaná: a közepén a résbe - a történetnek. Szóval, volt egyszer egy juhász. Ahogy a juhait őrizgette az erdőben - igen, igen, mert ezek a birkák főleg szamócát és csalánt legeltek -, egyszercsak észrevett egy tüzet. Abban a tűzben egy rettentő nagy bálna sírt:

- Segítsél ki, te szegény ember, partra vetett egy hullám. Aztán jótett helyébe jót várj, mert az én édesapám a bálnák királya, és megjutalmazza a te hűségedet.

Ezen egy kicsit elcsodálkozott ugyan a juhász, hiszen a legközelebbi tenger ezerhatszáz kilométer, plusz még huszonkét és fél centiméterre volt az erdőtől, de azért segített. Felhúzta a véletlen épp nála lévő bálnamentő kesztyűjét, és kivette az állatot a tűzből.

A bálna elmászott egy darabon. Ott felemeltek ketten egy nagy követ. Hát uramfia, ott volt alatta egy hatalmas óceán! A bálna akkor kerített egy légzőkészüléket, ráadta a juhászra, s úgy mentek a király elé. Kérdezte a bálnák királya:

- Mit kívánsz, te szegény ember, amiért a fiam életét megmentetted?

Azt mondta a szegény ember, hogy csak azt kívánja, hogy az emberek nyelvét értse. A bálnakirály teljesítette a kérést, de csak azzal a feltétellel, hogy utána majd nem fogja leanyázni a juhász. Akkor visszajött az ember a földre.

Ahogy hazafelé utazott, igen megszomjazott, ezért betért a legközelebbi vendéglátó-ipari üzemegységbe.

- Kocsmáros uram, egy iccét a legjobbik borából, de gyorsan, mert sietek!

- Igen, máris! - mondta a kocsmáros, de a juhász ezt hallotta:

- Még mit nem! Jó lesz neked a röcsögei másnapos is, úgysem tudod megkülönböztetni őket egymástól.

Amire bizony a juhásznak egy kicsit lekonyult a szája széle. Hanem azért csak letuszkolta azt az iccét. Ahogy ott iszogat, egyszerre csak egy térdig érő mellű iparoslány keveredik melléje, és megszólítja:

- Te sudár dalia, izmos viking félisten, te! Ideülhetek melléd?

De a juhász ezt hallotta:

- Nem hívol meg egy italra szépfiú? Aztán egyet tekerhetünk is, ha van elég léd.

A juhász szóvivője utján elhatárolódott az esettől, majd a kijárat felé vette lépteit. A kocsma előtt két tizenéves, jövendő nagyreményű malacellető ifjú állította meg.

- Nem tudnál kisegíteni bennünket öreg, néhány fillérrel?

De a juhász ezt hallotta:

- Ide a pénzedet, vagy letiporjuk az arcodat!

Véletlenül épp arra járt egy csendőr vezérfőtörzsmarsallzászlós. A juhász oltalmat kérőn felé fordult.

- Miben segíthetek? - kérdezte a csendőr vezérfőtörzsmarsallzászlós.

De a juhász ezt hallotta:

- A jó büdös francba! Pont most telt volna le a szolgálatom!

Szerencsére az ifjak addigra már eloldalogtak, így a juhász is folytathatta útját hazafelé. Két utcával arrébb egy ismeretlen nő állította meg.

- Jaj, nagy jó uram, súlyos szívbeteg az anyám, babérkoszorúér elmeszesedése van, szikére gyűjtök! Csak egy pár fillért!

De a juhász ezt hallotta:

- Bla-bla-bla, bla-bla-bla, de marhára unom már ezt a szöveget. Na, adjad már azt a pénzt!

Nagy nehezen lerázta a nőt, ment tovább. És végre, oly sok veszély, oly sok viszontagság után, elérte a házukat. A kapu előtt összefutott a szomszéddal. Az imígyen köszöntötte:

- Jó estét, kedves szomszéd! Hát hogy vagyunk, hogy vagyunk?

De a juhász ezt halotta:

- Fordulnál már fel te is! Francokat érdekli, hogy vagy!

Túljutott a szomszédon is. Halkan kinyitotta az ajtót, és belépett rajta. A felesége már várta.

- Hol jártál már megint, te részeg disznó? Gazember vagy te is, az volt az apád is, az egész családod idióták gyülekezete! Na de én voltam a leghülyébb, hogy hozzád mentem!

És a juhász ezt hallotta:

- Hol jártál már megint, te részeg disznó? Gazember vagy te is, az volt az apád is, az egész családod idióták gyülekezete! Na de én voltam a leghülyébb, hogy hozzád mentem!

Phű, gondolta a juhász megnyugodva, végre hazaérkeztem. Hen, van, aki csak egyféle nyelven tud beszélni.